Drága
egyetlen Édesapám,
Ezektől
a soroktól várom a megváltást,
Segítséggel
talán el tudlak engedni,
De
sohasem, sohasem feledni….
Apa!
Eljött
az ideje, hogy elengedjem a fájdalmat,
Napról-napra
felőröl, hogy tőled várom a választ,
Hisz
nem zárult le a mi történetünk és sosem fog már,
Dolgaidnak
miértjét örökké elfedi a homály.
Vajon
mit mondtál volna éltedben utoljára nekem,
Kétségbeesett
soraid miért nem osztottad meg velem?
Válaszokat
várok, okokat és befejezett jelent,
De
a múltban keresem rég nem talált helyem.
Könnyek
nélkül, hitetlenkedve vártam a csodát,
De
az ember nem irányíthatja mások sorsát,
El
kell, hogy fogadjam szívszorító döntésed,
És
tovább kell élnem meggyötört életem.
Fel
kellett, hogy nőjek, de oly nehéz a feladat,
Ti
mindig fogtad a kezemet s oltalmaztad azt.
Én
lehettem apuci egyetlen kis angyalkája,
Emlékek
töredéke maradt ebből mára.
Nincsen
olyan nap, hogy ne gondolnék rád,
Életem
fontos állomásain mindig vártam már,
Hogy
egyszer csak hallom, mit gondolsz s érzel
Büszke
vagy-e rám, van, amitől féltesz?
Számomra
érthetetlen még ez a világ,
Fájdalom
és szenvedés, ami mindenkinek kijár,
De
te arra neveltél, hogy becsületben, békességben,
Lássuk
meg, ha nehéz is, de mindenben a szépet.
Búcsúzom
most, sajnos mást nem tehetek,
Hiszem,
hogy majd egy napon újra veled lehetek,
S
akkor, abban a tökéletes világban nem lesz, aki elválaszt,
Örökké
mi adjuk majd egymásnak a támaszt.
