Csak egy perc

Csak egy kicsit várj még,
Kérdésedre választ nem adnék.
Holnap talán lesz remény,
Kiszámíthatatlan a bús kedély.

Érzelmem agytekervényei döntenek,
Igazságtalanul múltadba lépkedek,
Keresem a volt szépségeit,
Egy perccel ez után megédesít.

Csak száll a lehelet a szélben,
Hideg van de jobb volt érzem.
A meleg párában szédülten lépkedem,
Másoknak majd veled kérkedem.

Adj még időt édesem,
Elkéstem ezzel félszegen.
Ezen ma nem gondolkodom ráér holnap,
Szedd addig a reményt amit eléd szórtam.

Távoli levél

Távolból érkezett egy levél,
Elég messziről, hogy őszinte hangot remél.
Nem ismeri még életem titkait,
Ezért ő az aki megismerheti a felszín alattit.

Hogy miért talált, miért kellett,
Ő se tudja csak beleesett.
Kérdéseivel hajt előre,
Meg tudom azt is mi volt előtte.

Értelmet nyerhet az ismeretlen képzet,
Mostani képe egy gyerekkori képzelgésnek.
Az idegen most jókor van jó helyen,
Beszédre bír ha szépen kérlelem.

Mikor már magammal sem vagyok jó viszonyban,
Tükörbe nézve a a bőröm elkorhad,
S hazudok még a tükörképnek is,
Magamat átverni mások szerint.

Hableány (dalszövegnek elég gyatra de nem hagyom elveszni)

Mindenki másképp sír,
Másképp éli át a szenvedélyt.
Valamiben bízva bíz,
És akkor sem kér ha elvetél.

Történt egyszer,
Hogy esett a rendszer,
Darabokra hullott a tv-ben.
Nem volt kényszer,
Csak félbe tépve,
Ültem és néztem a képeket.

Elém állt,
És hagyta magát,
Egy magamon kívüli élvhajhász.
Olyannak láttam,
Mint halat a kádban,
Őrjöngve csak is én rám várt.

Mindenki másképp sír,
Másképp éli át a szenvedélyt.
Valamiben bízva bíz,
És akkor sem kér ha elvetél.

Fejemből néztem,
Kérlelve kértem,
Ki tette ezt és mért van így,
Válaszra várva,
Magamra zártam,
Életem kulcsát a bánatban.

Ölelkezve,
Magamat lesve,
Életem látva a tévében,
Így történt,
Szívem széttörték
S a hírekbe került az önző lény.

Népszava

Egyre hosszabb lesz a sor,
Sok bólogató fej a káoszból.
Lépteik monoton, szöget ütnek,
Betonba vésik nemzedéküknek.
Egy szó hallatszik a százból,
Kínkeserves vallomásból.
Egyetlen szó, az se igaz már,
Ékes hazugság egy új kor hajnalán.
Mi akartuk, ezt tettük, jónak láttuk,
Most nyűglődünk, kezünket összezárjuk.
Történhetne már egy mesebeli csoda,
Vagy egy elkésett mondat: állj te ostoba!

Egyre csak gyűlnek felettünk az égen,
Vészjósló madár átszeli az éjjelt.
Riasztó hang cseng bal fülemben,
A jobbikat már nem érzem a zűrketrecben.
Üres szemekben már kérdőjelet sem látok,
Monoton menetelnek kiken ott van az átok.
Könnyre sem méltatják ezt a kegyetlen harcot,
Ezt a világot melyben gyerekek ragadnak kardot,
Mi akartuk, ezt tettük, így volt,
Csak valaki szóljon már: Elég volt!

Kutat a mélyben

Elhasznált dobozok közt kutat a kéz,
Tátongó szemével a holmik mélyére néz,
Keresve kutat de semmit sem talál,
Értékes emlék a lyukak dombjára száll.
Rég elveszett vagy sose volt talán,
A kötött pulcsi alatt alaktalan holdsugár,
Jelzi hogy már bevégeztetett számára,
A boldogság eddig nyitott tárháza.
A kötött göncből így lesz kötetlen hazugság,
Jó döntésből féktelen kalandvágy.
Érteni képtelen hisz soha se gondolt,
Mindig csak tett kérdése nem volt.
Magát szépítgette egyre csak másnak,
Felelőtlen mása volt önmagának.
Kutass csak tovább kicsi szivem,
A kulcsodat az ajtóban felejtem.