Kinek sírjak ha fáj,
Lelkem gyatra homály,
Egyre kevesebb a levegő,
Jön az áhítatos szenvedő.
Lepel tárul most elém,
Útvesztő, gyáva szökevény,
Merre indul a lábamon a test,
Mikor a múlt nem ereszt.
Félelmetes léptek, nyílik a föld,
Magányában néha embert öl,
Esdekel a boldogság ormán,
Nem tudja, hogy a szerelem hol jár.
Elveszett vagy sose volt talán,
Kényszeredet képzet a mesék ajtaján,
Vagy talán egy csoda mi keveseknek adatik,
És eltaszítja magától a rögeszmés maradit.
Megállok inkább a hosszú út szélén,
A semmi is jobb mint az örökös szenvedés.
Sírva itt senki se látja értetlen képemet,
A múlt se tudja, hogy miatta szét esek.
Én köveztem az utat ami járhatatlan,
Most megbotlok rajta óhatatlan,
Segítő kézre csak a magamét várhatom,
De az már csalódott bennem egykoron.
Szembe a tükörrel arcon köpöm némán,
Kit úgy hívok magam, ostoba gyémánt,
Egykori csillogó mosolyt is feledvén,
Érték vesztett torz szerzemény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése