Huginak

Mikor szólsz már végre rám?
Kinek mondjam el ha fáj?
Egy ölelés még járna,
Szívem régóta várja.

Hirtelen tűntél el az életemből,
A búcsúzásból lehetne kettő?
Hisz nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó,
Mikor szemembe nézel, nem egy fotóról.

Hallom utolsó szavaid, hogy sietsz haza hozzánk,
Vajon te tudtad-e hogy ez hazugság volt tán.
Ha csak sejtetted is miért nem kiáltottál a világba,
Hogy segítsünk rajtad, nem lett volna hiába.

Azt az embert kivel az utolsó hónapot töltöttem,
Határozottan nem ismertem de feltétel nélkül szerettem.
Hangos szavaidon éreztem nem belőled szólnak,
Csak a szégyentelen világ bélyege egy bujdosónak.

Mióta elmentél szürkék lettek a napok,
Egyetlen nap emléke keserves holnapom,
Pörgetem azokat az átkozott perceket,
Mondd mért van az, hogy nem lehettem veled?

Forrok a dühtől ha csak rá gondolok,
Hogy így hagytad itt szeretett otthonod.
Talán túl jó akartál lenni, ebben fáradtál el,
Hisz a világ súlyait nem bírja el egy ember.

Végtelenül sok minden lenne amit még mondanék neked,
De tudom, hogy érzel, látsz, hallasz, élsz velem.
És most arra gondolsz, köszönöm Hugi, hogy kiadtad magadból,
Egy cseppnyi fájdalmat a mérhetetlen szavakból.

Tolerancia (Briginek)

Meddig bírod, meddig tűröd,
Saját igazad lesz a nyűgöd,
Szádat tátva, szánakozva,
Várhatsz még a te sorodra.

Anyád birkatürelmet nevelt beléd,

Sorban állsz még  más lép eléd,
Mindent megértesz, elhiszed a mesét,
Toleranciádnak iszod majd a levét.

Türelem rózsát terem, már akinek,
Hiszen, senki nem látott még ilyet.
Béketűrésed rejtsd már el a fiókba,
Ne legyél az a megértő kis ostoba.

Milyen szerencsés

Gondolataimmal maradtam szótlanul, 
De az én lelkem a sírig tanul,
 Szokatlant és ismeretlent vár, 
A sötétségben a vak homályt.

 És történt valami, ami szánalomra méltó, 
 Kezd szabadulni tőlem ez az istentelen béklyó, 
Zenél a szám, emlékeztetve régi önmagamra,
 Vadsággal telített, izgalmas korszakomra.

 Szánalmas csupán a mikéntje a dolognak, 
Egy pár szó és élni kezdek a holnapnak, 
Értetlenül állok magam előtt a veremben, 

Megleltem valamit mikor nem is kerestem.

Álmatlanul

Szememmel látom, Elvétve hallom

De mégsem hiszem, hogy így kéne hagynom,

Örök igazság, széttépett hűség,

El kell most hagynod, ez tényleg őrültség.

Hát csak várd, még feletted is csak a hold jár,

Emlékezz rám, nézz rám majd ostobán, némán,

Értem nem kár, hisz gyémánt lesz testem, lelkem,

Csilloghat oly fényesen.

Kérdésre válasz, naívnak árthatsz,

Szerelmes szívek, mind sorban állnak,

Monoton lépdel, zárlatos elmék,

Bizalmukat, mind szívükbe tették.

Hát csak várd, még feletted is csak a hold jár,

Emlékezz rám, nézz rám majd ostobán, némán,

Értem nem kár, hisz gyémánt lesz testem, lelkem,

Csilloghat oly fényesen.

Kettőt kérnék!

Ehhez egy élet is kevés,

Véget nem érő kedvtelés,

Próbáld csak meg kettővel,

Hogyha bírod erővel.

Éld úgy, hogy ne lássa,

Legyél önmagad bírája,

Nappal játszd a mintapéldányt

Kit éjjel a vadak elvakítják.

A lepedő alatt jár már,

Egy vakító testű bálvány,

Agyát blokkolta szenvedély,

Őrültség vagy kézifék.

Választásod sem nehéz,

Mert mindig van egy új esély,

De ha már magadnak sem hiszel,

Lelked túl sok terhet cipel.