Huginak

Mikor szólsz már végre rám?
Kinek mondjam el ha fáj?
Egy ölelés még járna,
Szívem régóta várja.

Hirtelen tűntél el az életemből,
A búcsúzásból lehetne kettő?
Hisz nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó,
Mikor szemembe nézel, nem egy fotóról.

Hallom utolsó szavaid, hogy sietsz haza hozzánk,
Vajon te tudtad-e hogy ez hazugság volt tán.
Ha csak sejtetted is miért nem kiáltottál a világba,
Hogy segítsünk rajtad, nem lett volna hiába.

Azt az embert kivel az utolsó hónapot töltöttem,
Határozottan nem ismertem de feltétel nélkül szerettem.
Hangos szavaidon éreztem nem belőled szólnak,
Csak a szégyentelen világ bélyege egy bujdosónak.

Mióta elmentél szürkék lettek a napok,
Egyetlen nap emléke keserves holnapom,
Pörgetem azokat az átkozott perceket,
Mondd mért van az, hogy nem lehettem veled?

Forrok a dühtől ha csak rá gondolok,
Hogy így hagytad itt szeretett otthonod.
Talán túl jó akartál lenni, ebben fáradtál el,
Hisz a világ súlyait nem bírja el egy ember.

Végtelenül sok minden lenne amit még mondanék neked,
De tudom, hogy érzel, látsz, hallasz, élsz velem.
És most arra gondolsz, köszönöm Hugi, hogy kiadtad magadból,
Egy cseppnyi fájdalmat a mérhetetlen szavakból.