Szokásos monoton estémet töltöm, ülök a gép előtt, aludni képtelen vagyok, megszokni a magányt nem egyszerű gyerekek. Pedig mindenki irigyel, milyen jó ez a szingli lét. Sajnos én még nem érzem ennek a pozitívumait és félek később sem fogom. Elment egy vonat de én még a múltban élek, félig még egy másik ember társa vagyok aki már sosem fog felvenni erre a vonatra. A másik felem már nyitna egy új világ felé csak nem tudja merre és hogyan, csak kószálok a nagy világban egyedül. Itt vannak a barátok akik nem keveset segítenek és sokukra bármikor számíthatok de körülnézek és mit látok? Hasonlóan tanácstalan embereket. Pedig én hittem egy mesében ami úgy kezdődik, hogy világra jövünk fél szívvel, a szívünk másik fele annál van akihez rendeltetve vagyunk és kiegészítjük egymást. Sokan biztos most nevettek, hogy hiszek a mesékben de úgy gondolom ez lehet a motiváció ami hajt minket előre. Mert különben mi másért kelnék fel? Azért, hogy elmehessek iskolába vagy dolgozni? F****! Azért élek, hogy boldog legyek, hogy élvezzem az életet! Ez az ami hajt és késztet minden nap arra, hogy felkeljek.
Üres tér
Körülöttem nagy terem fehér falakkal,
Agyamban hangok furcsa szavakkal.
Nem, még nem az őrület mi kerget,
Csak a magány szava feszenget.
Kelj már fel végre, lépj túl rajta,
Ez a vonat már elment többé nem jön vissza.
S ha vissza is tér és csábít szép szava,
Ne szállj vissza mert az nagy hiba.
Ha más bánt legalább magaddal ne tedd,
Az ő hibáit ne másba keresd.
Hidd, hogy létezik egy szebb világ,
Ahol valaki téged is imád.
Tovább most nem megy csipog az msn, valaki megzavart a verselésben és hagyom hadd zavarjon :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése