Álom

Liliomeső hull körém,
Fotelbe süppedve könnyedén,
Lélegzet elfojtva élvezem,
A perc hosszabbodik, ha kérlelem.
Szemem tátongó tükrében útra kél,
Egyre csak bámul, távolba néz,
Mélyebbre húz a kényelem ágya,
Eltűntem immár egy más világba,
Kívülről látom most önmagam,
Ez nem a megszokott arculat.
Hagyom ezt a kék ruhás lányt,
És szaladok az álmok útján.
Futnék, de a lábam nem enged,
Nehéz masszába süllyedek,
Elmerülve az ismeretlenben,
Megmártózom egy patak medrében.
Erőm szárnyal, kitörni készül,
Mint elfojtott szenvedély dühéből.
Magam mögött hagyva mindent rohanok tovább,
S elrugaszkodom egy magas, éles sziklán.
Zuhanok, és nincs vége a mélységnek,
A levegőbe kapaszkodó eszméletlen lettem,
A kék ruhába bújtatott test nagy rezzenést kíván,
Visszatért a lélek vége az álomnak immár.