Huginak

Mikor szólsz már végre rám?
Kinek mondjam el ha fáj?
Egy ölelés még járna,
Szívem régóta várja.

Hirtelen tűntél el az életemből,
A búcsúzásból lehetne kettő?
Hisz nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó,
Mikor szemembe nézel, nem egy fotóról.

Hallom utolsó szavaid, hogy sietsz haza hozzánk,
Vajon te tudtad-e hogy ez hazugság volt tán.
Ha csak sejtetted is miért nem kiáltottál a világba,
Hogy segítsünk rajtad, nem lett volna hiába.

Azt az embert kivel az utolsó hónapot töltöttem,
Határozottan nem ismertem de feltétel nélkül szerettem.
Hangos szavaidon éreztem nem belőled szólnak,
Csak a szégyentelen világ bélyege egy bujdosónak.

Mióta elmentél szürkék lettek a napok,
Egyetlen nap emléke keserves holnapom,
Pörgetem azokat az átkozott perceket,
Mondd mért van az, hogy nem lehettem veled?

Forrok a dühtől ha csak rá gondolok,
Hogy így hagytad itt szeretett otthonod.
Talán túl jó akartál lenni, ebben fáradtál el,
Hisz a világ súlyait nem bírja el egy ember.

Végtelenül sok minden lenne amit még mondanék neked,
De tudom, hogy érzel, látsz, hallasz, élsz velem.
És most arra gondolsz, köszönöm Hugi, hogy kiadtad magadból,
Egy cseppnyi fájdalmat a mérhetetlen szavakból.

Tolerancia (Briginek)

Meddig bírod, meddig tűröd,
Saját igazad lesz a nyűgöd,
Szádat tátva, szánakozva,
Várhatsz még a te sorodra.

Anyád birkatürelmet nevelt beléd,

Sorban állsz még  más lép eléd,
Mindent megértesz, elhiszed a mesét,
Toleranciádnak iszod majd a levét.

Türelem rózsát terem, már akinek,
Hiszen, senki nem látott még ilyet.
Béketűrésed rejtsd már el a fiókba,
Ne legyél az a megértő kis ostoba.

Milyen szerencsés

Gondolataimmal maradtam szótlanul, 
De az én lelkem a sírig tanul,
 Szokatlant és ismeretlent vár, 
A sötétségben a vak homályt.

 És történt valami, ami szánalomra méltó, 
 Kezd szabadulni tőlem ez az istentelen béklyó, 
Zenél a szám, emlékeztetve régi önmagamra,
 Vadsággal telített, izgalmas korszakomra.

 Szánalmas csupán a mikéntje a dolognak, 
Egy pár szó és élni kezdek a holnapnak, 
Értetlenül állok magam előtt a veremben, 

Megleltem valamit mikor nem is kerestem.

Álmatlanul

Szememmel látom, Elvétve hallom

De mégsem hiszem, hogy így kéne hagynom,

Örök igazság, széttépett hűség,

El kell most hagynod, ez tényleg őrültség.

Hát csak várd, még feletted is csak a hold jár,

Emlékezz rám, nézz rám majd ostobán, némán,

Értem nem kár, hisz gyémánt lesz testem, lelkem,

Csilloghat oly fényesen.

Kérdésre válasz, naívnak árthatsz,

Szerelmes szívek, mind sorban állnak,

Monoton lépdel, zárlatos elmék,

Bizalmukat, mind szívükbe tették.

Hát csak várd, még feletted is csak a hold jár,

Emlékezz rám, nézz rám majd ostobán, némán,

Értem nem kár, hisz gyémánt lesz testem, lelkem,

Csilloghat oly fényesen.

Kettőt kérnék!

Ehhez egy élet is kevés,

Véget nem érő kedvtelés,

Próbáld csak meg kettővel,

Hogyha bírod erővel.

Éld úgy, hogy ne lássa,

Legyél önmagad bírája,

Nappal játszd a mintapéldányt

Kit éjjel a vadak elvakítják.

A lepedő alatt jár már,

Egy vakító testű bálvány,

Agyát blokkolta szenvedély,

Őrültség vagy kézifék.

Választásod sem nehéz,

Mert mindig van egy új esély,

De ha már magadnak sem hiszel,

Lelked túl sok terhet cipel.

S szólt a Holló: "Soha már!"

Elengedlek, hogy elmúljon az érzés,

Az a cseppnyi jó mi bennem született nem kérdés,

Feladtam mindent a semmiért,

Most új álmot kell építenem a szerelemért.

Félreismertem, csalódtam, tévedtem,

Az idő és a távolság elvakította a kedvesem.

Üres szavak melyeket magad mögött hagytál,

Sok fel nem tett kérdést, áldozati bárányt.

Élj csak és üldözd az egyetlen ellenségem,

Temetkezz bele, légy az ellentétem,

Kívánom, hogy élj vele boldogan,

Én maradok az az érzelmes ostoba!

Amit itt hagyott

Tudni kéne elbúcsúzni már,

Elengedi azt ami régóta fáj,

Csak kérdem, hogy mikor meg sem történt,

Értetlenül állok egy dermedt kőnél.

Napjaimnak része még most is,

Emlékké nem tehetem, ha kell is.

Mert számomra örök és amit itt hagyott,

Tovább kell vinnem amit Ő nem tudott.

Hinni abban, hogy az ember ember maradjon,

Tiszteljen szeressen és mindig csak adjon.

Lelkében örökké fiatal maradjon,

Mosolyogjon a fájdalmas napokon.

Lehetsz te még...

Aki nagy dolgokra teremtetett,

Örömmel éli meg a bús perceket,

Élete hőn áhított rohanás,

Véget nem érő, örök zuhanás.

Harc a rendszerrel önmaga ellen,

Barátok keblén átsírt néma percek.

Maradás a múlt sötét emlékeiben,

Jövőkép nélkül bolyongva az éveiben.

Remény, segítség ismeretlen szavak,

Elismerést csak élte után kaphat.

Tisztelet és istentől való félelem,

Kövezze utad, táplálja hitedet.

Mert ők azok akik a történelmet írják,

A kor falait építik, a tüzet szítják,

Beléjük rúgva fáj a gondolat,

Évek múltán, hogy ki volt e sorstalan.

Bízz

Csodára várni úgy volt jó, 

Hogy a vérem az érben pont forró,

 Hívőn remélni, bízni és félni, 

A lehetetlent egyre kémlelni.

 Elfeledve tehetetlen napokat, 

Túlélni az érdektelen alakokat,

 Tenni és menni, bízni és félni, 

Volt mikor így kellett élni. 

Előre nézni úgy lesz jó,

 Ha te leszel az arra méltó,

 Ki megtanít engem bízni és félni,

 Ne kelljen a meséket összetépni.

Fogadd el így

Csendben, némán tűrni, Elviselni, egy szót se szólni. Kérdezni ha felelnek, Felállni ha temetnek. Elhinni, hogy csoda lehet a jó, Hogy jut még a szegénynek ennivaló. Törni és zúzni és gyorsan rendet rakni, Nyom nélkül ebben a világban megmaradni. Mosolyogni, hadd fájjon jobban a kín, Könnyeket rejteni még érez a szív. Élni, bízni, előre nézni, A padló hidegét nem észrevenni. Terhelni, üvölteni, még egy kicsikét, Hisz van még benned szusz ami épp elég. Gyűlölni, szeretni, önfeledten mulatni, Hisz parancsszóra ki kell majd fakadni. Szembe hazudni, magasoknak hajolni, Tanulj meg kisfiam végre magolni. Elhinni, megbízni, ennyivel beérni, Itt az ideje mindenbe beletörődni.

Róla

Megismerni valakit azért, hogy adjon valamit abból, Amit az évek alatt szedett, egy részt a nagy tortából. Csodálattal tekintek arra, hogy mit rejt pár véletlen szó, Mert ember az ember a nap forgásával változó. Hosszabbítanám a tőle kapott kúrát önmagamnak, De önzőség volna ha a tiszta lelket bemocskolná az ártatlan. Vagy önmagával húzná egy számára ismeretlen világba, A fel nem fedett múltba ahonnan nem könnyű tekinteni az ő világára.