Ki vagyok én

Kinek sírjak ha fáj,
Lelkem gyatra homály,
Egyre kevesebb a levegő,
Jön az áhítatos szenvedő.

Lepel tárul most elém,
Útvesztő, gyáva szökevény,
Merre indul a lábamon a test,
Mikor a múlt nem ereszt.

Félelmetes léptek, nyílik a föld,
Magányában néha embert öl,
Esdekel a boldogság ormán,
Nem tudja, hogy a szerelem hol jár.

Elveszett vagy sose volt talán,
Kényszeredet képzet a mesék ajtaján,
Vagy talán egy csoda mi keveseknek adatik,
És eltaszítja magától a rögeszmés maradit.

Megállok inkább a hosszú út szélén,
A semmi is jobb mint az örökös szenvedés.
Sírva itt senki se látja értetlen képemet,
A múlt se tudja, hogy miatta szét esek.

Én köveztem az utat ami járhatatlan,
Most megbotlok rajta óhatatlan,
Segítő kézre csak a magamét várhatom,
De az már csalódott bennem egykoron.

Szembe a tükörrel arcon köpöm némán,
Kit úgy hívok magam, ostoba gyémánt,
Egykori csillogó mosolyt is feledvén,
Érték vesztett torz szerzemény.

Harc

Elég volt, hogy nem kértem kaptam,
Elegem elég a földbe haraptam,
Tettem és vártam a szánalom szélén,
Lestem csak némán a szívem a féltés.
Vádlottak nap mint nap ketrecbe zárva,
Kérdez felelek játék meg-megalázva,
Kulcsszó most kérdés lesz eremben,
Mikor eszmélet vesztve csalódtam tebenned.
Volt, hogy fény volt a bizonyos végén,
Én tettem, akartam, erőltetett lidércfény.
Kínnal öntöm most a pislákoló parázst,
Mielőtt egy fel nem tett kérdés újra megtépáz.
Agyam törlöm rongyos kis keszkenővel,
Támadok ellen egy kifacsart erővel.

A lepedő alatt...

Kenyérre kent boldogság,
Lepedőbe zárt igazság,
Göngyölített holdvászon,
Kopogtatnak a párkányon.
Csak egy pillanatot venne el,
Ki napjaimban kérve esdekel.
Leheletét az üvegen hagyja,
Ajkam az övét kitapintja.
Nem kért egy perccel se többet,
Csak hallja mint a szívem lüktet.
De én hagytam, hogy rántson magával,
A tegnapba huppanunk a mával.
Rendezzük át, szépítsük a képet,
Úgy hagyott holmit, taposott emléket,
Színezzük újra a feledni vágyó palettát,
Hagyjuk élni a múlt látomását.
Testesítsük meg újra azt a veszekedést,
Hol nekem volt igazam, ez mára már nem kérdés,
De hagyom, hogy most igazad leld a csúfságban,
Hazug kérdés, kertelő válaszokkal támad.
Mennem kell, éj van még idefent,
Testem aludni tér hagylak most idegen,
Mert ez lettél te, régi új ismerős,
Feledem mivoltad, tegyünk rá lepedőt.

Nem kell...

Immunis vagyok a jóra,
Nem vágyok dicsőítő szóra.
S adni is képtelen vagyok már,
Nem hat rám a bevált szokás.

Lelkét is eladná olykor,
Ő, ki egykoron nékem bókolt.
Ezért cserébe szívfájdalmat kap.
De története nagy sikert arat.

Vágyom olykor a félelemre,
A nincsre és a kérdőjelekre.
Hogy küldjenek a cápák elé,
Amit ebből kapok az pont kevés.

Nagy úr lett a megszokás,
A párnára hajtó fejszokás,
Felborulni látszik a rendetlenség,
Ebből kimászni képtelenség.

Onnan indultam ahová jöttem,
Emlékszem akkor hova löktek.
Pont egy méterrel mélyebbről indulok,
A nyomorult jövőhöz most idomulok.

Muszáj lesz és ez kell,
Ez nem eshet meg kétszer.
Vissza többé nem lát a vak lány,
Tétován lépked a lefagyott utcán.

Időkép

A tegnapon se látok túl,
A holnapom elhomályosul.
Ma egy kicsit még vágyok a tegnapra,
A holnapom legyen ma egy véka alá elrakva.

Miért kellett, megtettem, tévedtem,
Egyszer majd hibáimmal kérkedem.
Tanulságból így lesz kétely ár,
Döntés a homállyal együtt jár.

Jelentem élek még, itt vagyok,
Lélegzem, érzelmet altatok.
Gondolat jár, meg nem áll végtelen,
Választ ma adni képtelen.

Ezután kérdőjel, nem tudom,
Nem érzem, végeztem, már unom.
Lesz majd valahogy ezt vállalom,
Talán akad még pár napom.

A tegnapon se látok túl,
A holnapom elhomályosul,
Talán ez lesz az én napom,
De fejem egyre csak kapkodom.

Csak egy perc

Csak egy kicsit várj még,
Kérdésedre választ nem adnék.
Holnap talán lesz remény,
Kiszámíthatatlan a bús kedély.

Érzelmem agytekervényei döntenek,
Igazságtalanul múltadba lépkedek,
Keresem a volt szépségeit,
Egy perccel ez után megédesít.

Csak száll a lehelet a szélben,
Hideg van de jobb volt érzem.
A meleg párában szédülten lépkedem,
Másoknak majd veled kérkedem.

Adj még időt édesem,
Elkéstem ezzel félszegen.
Ezen ma nem gondolkodom ráér holnap,
Szedd addig a reményt amit eléd szórtam.

Távoli levél

Távolból érkezett egy levél,
Elég messziről, hogy őszinte hangot remél.
Nem ismeri még életem titkait,
Ezért ő az aki megismerheti a felszín alattit.

Hogy miért talált, miért kellett,
Ő se tudja csak beleesett.
Kérdéseivel hajt előre,
Meg tudom azt is mi volt előtte.

Értelmet nyerhet az ismeretlen képzet,
Mostani képe egy gyerekkori képzelgésnek.
Az idegen most jókor van jó helyen,
Beszédre bír ha szépen kérlelem.

Mikor már magammal sem vagyok jó viszonyban,
Tükörbe nézve a a bőröm elkorhad,
S hazudok még a tükörképnek is,
Magamat átverni mások szerint.

Hableány (dalszövegnek elég gyatra de nem hagyom elveszni)

Mindenki másképp sír,
Másképp éli át a szenvedélyt.
Valamiben bízva bíz,
És akkor sem kér ha elvetél.

Történt egyszer,
Hogy esett a rendszer,
Darabokra hullott a tv-ben.
Nem volt kényszer,
Csak félbe tépve,
Ültem és néztem a képeket.

Elém állt,
És hagyta magát,
Egy magamon kívüli élvhajhász.
Olyannak láttam,
Mint halat a kádban,
Őrjöngve csak is én rám várt.

Mindenki másképp sír,
Másképp éli át a szenvedélyt.
Valamiben bízva bíz,
És akkor sem kér ha elvetél.

Fejemből néztem,
Kérlelve kértem,
Ki tette ezt és mért van így,
Válaszra várva,
Magamra zártam,
Életem kulcsát a bánatban.

Ölelkezve,
Magamat lesve,
Életem látva a tévében,
Így történt,
Szívem széttörték
S a hírekbe került az önző lény.

Népszava

Egyre hosszabb lesz a sor,
Sok bólogató fej a káoszból.
Lépteik monoton, szöget ütnek,
Betonba vésik nemzedéküknek.
Egy szó hallatszik a százból,
Kínkeserves vallomásból.
Egyetlen szó, az se igaz már,
Ékes hazugság egy új kor hajnalán.
Mi akartuk, ezt tettük, jónak láttuk,
Most nyűglődünk, kezünket összezárjuk.
Történhetne már egy mesebeli csoda,
Vagy egy elkésett mondat: állj te ostoba!

Egyre csak gyűlnek felettünk az égen,
Vészjósló madár átszeli az éjjelt.
Riasztó hang cseng bal fülemben,
A jobbikat már nem érzem a zűrketrecben.
Üres szemekben már kérdőjelet sem látok,
Monoton menetelnek kiken ott van az átok.
Könnyre sem méltatják ezt a kegyetlen harcot,
Ezt a világot melyben gyerekek ragadnak kardot,
Mi akartuk, ezt tettük, így volt,
Csak valaki szóljon már: Elég volt!

Kutat a mélyben

Elhasznált dobozok közt kutat a kéz,
Tátongó szemével a holmik mélyére néz,
Keresve kutat de semmit sem talál,
Értékes emlék a lyukak dombjára száll.
Rég elveszett vagy sose volt talán,
A kötött pulcsi alatt alaktalan holdsugár,
Jelzi hogy már bevégeztetett számára,
A boldogság eddig nyitott tárháza.
A kötött göncből így lesz kötetlen hazugság,
Jó döntésből féktelen kalandvágy.
Érteni képtelen hisz soha se gondolt,
Mindig csak tett kérdése nem volt.
Magát szépítgette egyre csak másnak,
Felelőtlen mása volt önmagának.
Kutass csak tovább kicsi szivem,
A kulcsodat az ajtóban felejtem.

Álom

Liliomeső hull körém,
Fotelbe süppedve könnyedén,
Lélegzet elfojtva élvezem,
A perc hosszabbodik, ha kérlelem.
Szemem tátongó tükrében útra kél,
Egyre csak bámul, távolba néz,
Mélyebbre húz a kényelem ágya,
Eltűntem immár egy más világba,
Kívülről látom most önmagam,
Ez nem a megszokott arculat.
Hagyom ezt a kék ruhás lányt,
És szaladok az álmok útján.
Futnék, de a lábam nem enged,
Nehéz masszába süllyedek,
Elmerülve az ismeretlenben,
Megmártózom egy patak medrében.
Erőm szárnyal, kitörni készül,
Mint elfojtott szenvedély dühéből.
Magam mögött hagyva mindent rohanok tovább,
S elrugaszkodom egy magas, éles sziklán.
Zuhanok, és nincs vége a mélységnek,
A levegőbe kapaszkodó eszméletlen lettem,
A kék ruhába bújtatott test nagy rezzenést kíván,
Visszatért a lélek vége az álomnak immár.

Vacsora az ördöggel

Asztalomhoz ült szemmel felém,
A fények kihunytak csak a gyertya ég.
Ködös ajánlatot rejtett tekintete,
Szívem az eszével versengene.
Az ördög volt az kéjes vigyort öltve,
Tépett, szaggatott fekete göncbe.
A sátáni levegő körülöttünk izzott,
A pokol bugyrából halk zene szólott.
Kezdődhet a játék fegyverem most tiszta,
Érzelemtől mentes, de a remény szóra bírja,
Szegezd hát késed, butító szavaid,
Kábíts el némán, törj át kudarcok falain,
De vigyázz utána én jövök,
Rejtett ámítással hirtelen lövök,
Ostobán mégis ravaszul nyomlak a falhoz,
Fegyvered enyém lesz, holnap már kezemben tartom.
S akkor majd én ültetlek magam elé,
Vágyod a játékom, de az már nem a tiéd,
Kábító szer lesz szavamból benned,
A pokol habjai közé így löklek téged.
Zuhanj keresztül földi éveken,
Tépett-vetett, bánatos szíveken,
Éld át ezernyi hazugság maró fájdalmát,
Lassú nappalt, átsírt éjszakát.
Nézz mélyen a pohár fenekére akkor,
Talán szembe ül veled valaki és így szól,
Te vagy a rab most, saját börtönöd éke,
A falat te építetted, rombold le most végre.
Ne bánd mi történt, hogy csak egy elágazás voltál,
Mit elhagytak régen, így lettél áldozati oltár.
Ezernyi asztal van körülötted, rajtad bukik vagy áll,
Ülj bárhová csak mindig nagyon vigyázz,
Nálad legyen a sebet ejtő fegyver,
Legyél te az akit ápolni nem kell.

Lélekvesztő

Lelkembe alázva, mélyen tiporva,
Löktek be a sárba, vádakkal kimondva.
Kezemet falhoz most, számat becsukva,
Ébredek kérdőjel számtalan barkóba.
Éjjeli könnypatak, haraggal mardosva,
Ártatlan jó ügyért kínpadra hurcolva.
Igazság elnyomva, őszinte elveszve,
Szitkozó kezet mos, rajtunk most nevetve.
Versemet végezvén, sorok mind bezárva,
Fel nem tett kérdések maradnak holnapra.

Koncert

Szóljon az a hang az erembe vájd,
A gitár húrja az soha sem fáj,
Gyorsabban, lüktess az agyamon át,
Egyre csak érezzem, húz ez a tánc.

Eljött a pillanat csak a dob szól,
Kezek mind a magasban tapsol,
S halkan megszólal az érces hang,
Mint kopogó szellem a szívembe mar.

Kelti a szenvedélyt, a rejtett álmot,
Tudja ő azt, hogy mire vágyok.
A pillanat extázisának élek,
Átadom magam a testetöltő zenének.

Löknek és fájhat, a torkom már szárad,
Füstben úszok, csúfos leszek másnap.
De nem szállok ki, ez az est az enyém,
Nem vehetik el, ez az ördögi éj.

Villák a magasban de ne terítsél meg,
Csak engedd el magad és őrülj meg,
Essél át te is a tűzkeresztségen,
Ordíts a fülembe, felejtsd a meséket

Téli utazás

Hóangyalkák a fáradt fűben,
Agyamban egy bukkanó lüktet,
Vasúti sín vagy egy kátyú,
Nem számít hisz olyan bágyú,
Mint az utasok fülhallgatóval a ködben,
Valami papírost szorongatva kezükben,
Olvasgatnak, közben az agyuk máshol jár,
A gyorsuló fák közt a tegnapot morzsolják.
Pillanatokra meg megállva,
Szemüket egy másik utasba vájva,
Ábrándoznak sok reményről,
Mesékről és felhőcskékről.
Hirtelen jött féknyom zárás,
Képzeletükben apró koppanás,
Egy lélegzetnyi visszatekintés,
Rég elfeledett fájó kérdés.
A kanyarban valami más,
Valami egészen furcsa látomás.
Egyre csak mosolygásra késztet,
S én egyre kevésbé értem ezt az egészet.
Végre célba ért az utazóknak vágya,
Indulhat mindenki az útjára,
De vissza jön majd ha retúr jegyet vált,
S elmereng az ülések oltalmán.